Mentem a kapuhoz megnézni a postaládát, és az udvaron belül, a járdán egymás mellett két növényi rész hevert előttem. Egyiküket sem volt szívem sem megtaposni, sem félrerúgni.

Nem mondható, hogy viharos szél tombolt volna ma reggel, de annyira pont erős, hogy lepotyogtasson valamit egy magasra nőtt fenyőről.

Egy barna toboz, ami már valószínűleg legalább tavaly óta ott csimpaszkodott valamelyik ágon, és egy üde zöld rügy, amely talán egy-két nappal ezelőtt fejlődött. Az egyik barna és száraz, a másik élettől dús és nedvekkel telt. Valamiért úgy éreztem, hogy fel kell vennem őket.

Aztán a gyülekezeti teremben fotót is készítettem róluk. Valahogy úgy gondoltam, hogy van valami mondanivalójuk számomra a puszta létezésükkel. Még nem tudtam, hogy mi, sőt most sem, csak úgymond hangosan gondolkodom.

Ti mit gondoltok a szélről? Úgy olvassuk az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben, hogy pünkösdkor szélzúgás hallatszott. Sőt, Jézus már a Nikodémussal folytatott beszélgetésben is erre utalt. Titokzatos. Hallod a zúgását, de nem tudod honnan jön és hová megy.

Most azt is mondhatná valaki, hogy nincs ebben semmi titokzatos, hiszen egy laikus is tudja jól, hogy csupán a levegő mozog, méghozzá a különböző hőmérsékletű légtömegeknek köszönhetően, sőt, a meteorológusok (legalábbis a norvég meteorológusok) pedig pontosan tudják, akár holnapra is, hogy merről jön és merre tart az áramlás.

Fújt a szél délelőtt, és ahogy ez ilyenkor lenni szokott, valami lepottyant a kertben lévő fákról. Történetesen pont volt köztük egy rügyező gally és egy száraz toboz is. Ők kerültek a látóterembe.

Nincs is ebben semmi különös. A toboz arra van, hogy előbb utóbb lepotyogjon. Hiszen általa tud szaporodni a növény. Egy rügyező gally meg zsenge, nincs mit csodálkozni azon, ha a fák ágait rázó szél némelyiket leszakítja.

Elgondolkodtam azért. Elvégre itt a város közepén, amíg ember lakja, meglehetősen csekély a valószínűsége egy fenyőerdőnek, tehát a toboz nem nagyon tudja betölteni rendelt hivatását. És igazából pont ebből az okból a halványzöld hajtás elvesztése sem okoz érezhető veszteséget.

A tobozokban rejlő magok töredéke jut egyáltalán abba a helyzetbe, hogy lehessen belőle új élet. És ha mégis, akkor már zsenge korukban elkapja őket a fűnyíró, vagy egy nyuszi. Attól függően, hogy épp hol vetett gyökeret a növény.

Egy lehullott zsenge gally pedig végképp esélytelen. Ő egyébként is a már meglévő fenyőfa része, amelyik nélküle is megél.

Óhatatlanul, sőt önző módon a mi emberi létünkre és saját magamra vetítettem ezt a két képet.

Száraz, tavaly óta még le nem hullott tobozhoz hasonlítok? Vagy egy friss fiatal hajtáshoz?

Majdnem mindegy.

De fotótémának nagyon szépek és elgondolkodtatóak mindketten. Így egymás mellett pláne.

Ja, a postaládában csak számlalevelek voltak és reklámszemét. Előbb-utóbb mindkettőből fűtő anyag lesz – jó esetben.

A tobozban már nem tesz kárt az idő. Sőt, ott porosodhat akár egy könyvespolcon is szobadíszként. A zsenge hajtás viszont elszárad vagy megrohad.

Mégis, valami arra késztetett, hogy átmenjek az irodába, miközben ezt írtam, és egy kis pohár vízbe rakjam a zöld hajtást.

Emlékszem, egyszer úgy kb negyven évvel ezelőtt, amikor apámmal kirándultunk a Bükkben, valamikor talán egy februári napon, és épp olvadt a hó, és patakként özönlött a víz az út közepén, találtam egy lehullott, kb tíz centis fenyőgallyat. Hazavittem, egy pohár vízbe állítottam, és apám, aki biológia tanár volt, azt mondta, hogy előbb-utóbb akár gyökeret is ereszthet, és egy új növény lehet belőle. Már nem emlékszem, mi lett a növény sorsa, mert panelben laktunk. Simán lehet, hogy kivittem a telekre és elültettem, de az is lehet, hogy odaadtam egy osztálytársnőmnek, akibe akkoriban szerelmes voltam.

Sok évvel később erről az élményemről írtam is az Evangélikus Életbe egy elmélkedést, és nagy meglepetésemre nem maradt komment nélkül, pedig akkoriban még nem volt sem blog sem Facebook. Az rémlik, hogy talán buddhistának titulált egyik kollégám, amiért a Prédikátor könyvének egy mondatát idéztem: „A lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta”.

Mindenesetre ezt a kis gallyacskát egy darabig próbálom életben tartani, és aztán majd meglátjuk, mi lesz.

Amilyen állhatatlan vagyok, megtörténhet, hogy nem tudok majd beszámolni egy sikeres kísérletről pár hét múlva. A biológusok meg nélkülem is tudják, hogy mi lehetséges és mi nem. Hiszen nem velem kezdődött a tudomány, bármilyen okosnak is hiszem magam néha. Habár meglepetések még a biológusokat is érhetik. A lényegen viszont ez mit sem változtat.

Milyen címet is adtam ennek a kis írásnak? Ja, szél. Tényleg jövő vasárnap lesz Pünkösd? De jó! És mehetünk templomba is!