Papírforma
A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be, hogy ezt is, amazt is Isten készítette azért, hogy az ember ne találja ki, mi következik. (Préd 7, 14)
Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott. (Rm 8, 28)
Mostanában, mint amikor egy dallam nem hagyja nyugodni az embert, úgy szólal meg a gondolataimban szinte minden bibliai idézettel kapcsolatban az ateista, szkeptikus, agnosztikus szemlélet.
Itt van például ez a Prédikátor könyvéből vett idézet. Mindenki tapasztalja, hogy vannak az ember életében jobb és rosszabb napok. Mindenki megéli ezeket, és mindenki tud örülni a jónak, vagy képes kezelni az őt ért kellemetlenségeket.
Minek ebbe belekeverni Istent?
Persze, aki hisz benne, az mindenben őt akarja felfedezni. Egy kalapácsnak minden szög. Ha eléri a buszt, akkor Isten segítette meg. Ha lekési, akkor biztosan valami terve volt ezzel Istennek. Sőt, történeteket is költenek a különféle élethelyzetekhez.
Egy repülő, ami lezuhan, és minden rajta utazó életét veszti, istenbizonyíték lehet annak számára, aki lekéste. Kérdés, vajon az áldozatok hozzátartozóinak is istenbizonyíték-e. Akár így, akár úgy, kérdés lehet, hogy minek ide Isten?
Szinte hallom a vallással kapcsolatos kommentekben gyakran előkerülő fogalmakat: a Biblia mesekönyv, Isten kitalált személy. Ezek a kijelentések menthetetlenül nívótlanok ugyan, de némileg magyarázza ezt a jelenséget, hogy sajnos a vallásos megnyilvánulások közt is sok hasonló színvonalú van.
Akármennyire banálisnak tűnik a fent idézett maxima, a Prédikátor könyve egyetlen mondata sem méltó egy sekélyes vitához. Sőt, bizton állíthatom, hogy felvilágosult jelenkorunk legintellektuálisabb szabadgondolkodóit is megszégyenítő bölcsesség fogalmazódik meg bennük.
A mélyen hívőket pedig elgondolkoztathatja, hogy vajon szent meggyőződésük nem éppen arra kellene-e felszabadítsa őket, hogy levetve a kötelezőnek hitt skrupulusokat, sokkal nyitottabban és felvilágosultabban törekedjenek megérteni és kommunikálni személyes tapasztalataikat.
Nem is annyira magától értetődő, hogy az ember a jó napokon csak úgy egyszerűen élni tudjon a jóval. Ki ne tudna felidézni olyan élethelyzeteket, amelyekben képtelen volt megragadni a pillanatot, mert máshol járt az esze, aggodalmaskodott valamin, vagy épp lelkifurdalást érzett, amiért másoknak épp rossz napjuk van, pótcselekvéseket, álfeladatokat talált ki magának, netán beárnyékolta örömét a „derűre ború” gyatra bölcsessége - éppen úgy, ahogyan máskor egy fejből kiűzni lehetetlen rossz dallam, vagy sekélyes bibliaértelmezések kísértése?
Márpedig nem érdemes csak úgy feledékenyen átbukdácsolni a jó napokon, mert ha akarjuk, ha nem, sajnos időről időre megjelennek olyanok is, amiket nem szeretünk. Tényleg szükség van valami túlélőbölcsességre. És nagyon úgy tűnik, hogy a kellemetlenségeknek, a kísértéseknek, a rossz dolgoknak az Istentől való elfogadása kitűnő stratégiának bizonyul. Hiszen a nemszeretem állapotot annak tudatában vészelheted át, hogy aki számodra legfontosabb, az egyedüli reményed most sem hagyott el, sőt, a néha elfogadhatatlannak bizonyuló események és lelki állapotok sűrű lombján át is ő kandikál és gondja van rád.
Vannak jó és kevésbé jó, sőt rossz dolgok. Ezek azonban nem úgy váltják egymást az életünkben, hogy kiszámíthatnánk. Még ha szórakoztatjuk is néha egymást ilyen méla bölcsességekkel, mint „egyszer fent, másszor lent”. Ha szeretnénk, ha nem, tény, hogy Istennél nem jön be a papírforma. Nem kiszámítható. Lehet azt is mondani, hogy ő a „meglepetések Istene”.
Miért fontos ez? Talán azért, hogy ne bízzuk el magunkat. Persze egészen más úgy megélni a jó napjaimat, hogy egyedül Istennek adok érte hálát, mint úgy hogy saját erőfeszítéseim, következetességem, érdemeim és teljesítményem jól megérdemelt jutalmaként fogadom azokat. És a rosszat megélni is egészen más úgy, hogy ha őszinte lennék magamhoz, nagyon is fel kellene fedeznem magamban azok okát, mint úgy, hogy csupán racionálisan számolok vele anélkül, hogy feltétlenül valaki közvetlen bűnének vagy mulasztásának kellene tulajdonítanom.
Szóval jól van ez így, hogy nem tudjuk kitalálni, mi következik. Még ha néha törekszünk is rá, vagy technikáink vannak arra, hogy ne csak ki tudjuk találni, de egyenesen ki tudjuk számtani. Sőt, akkor is igaz marad a kijelentés, ha néha bejönnek a számításaink. Ezek is csak arra valók, hogy ha az ember elbízná magát, még nagyobbat koppanjon. Bizony, néha erre is szükség van.
Az egyháznak például kifejezetten jót tett ez a váratlan vírushelyzet. A Szent István Bazilika előtt ott volt a hatalmas visszaszámláló, ami az Eucharisztikus Világkongresszus kezdetét jelezte. Mi, evangélikusok pedig meghirdettük az úrvacsora évét. Aztán tessék. Még mondja valaki, hogy a rossz dolgokra ne lenne szükségünk. Ha másért nem, hát azért, hogy alázatra tanítson. És miért fontos az alázat? Hát azért, mert nagy mellénnyel, fennhéjázóan csak a biztos bukásba lehet masírozni.
Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.
Ja, hogy ez is a Bibliából, ebből a „mesekönyvből” való idézet? Bocs, kedves ateista, agnosztikus, szkeptikus embertársaim. És kétszeresen bocs, kedves hívő testvéreim.
Vannak jó és rossz dolgok, és még csak ki sem számíthatjuk, mikor mi jön. Minden helyzetre alkalmazható életstratégiánk mégis lehet. Természetesen erre is lehetne azt mondani, hogy minek ide keverni Istent, hiszen számtalan ateista, agnosztikus, szkeptikus ember is példás emberségről tanúbizonyságot téve képes kezelni a problémáit, akár váratlanul érik őket, akár számíthatnak rájuk. Minden tisztelet érte!
Van azonban egy papírforma, ami biztosan bejön. Ezt pedig Pál fogalmazza meg a fenti levélbeli mondatában. „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál”.
Aki szereti az igazságot, az Istent szereti.
Még ha azt is állítja magáról, hogy nem hisz benne. Akit pedig pillanatnyi érdekek, futó érzelmek, fellángolások, félelem, kényszer, téveszmék vagy a puszta ösztönök irányítanak mindig, az nem szereti Istent. Merthogy nem ismeri. Még ha folyamatosan arról beszél is, hogy ő mekkora hívő. Elnézést, kedves ateista, agnosztikus és szkeptikus embertársaim, és kétszeresen elnézést, kedves keresztény testvéreim.
