2021. máj 10.

Néha-napi biztatás 27.

írta: pistibacsi
Néha-napi biztatás 27.

evangélikus bibliaolvasó Útmutató alapján

A legutóbbi, közel két hónapig tartó karantén-időszak alatt törekedtem arra, hogy a hívek és az érdeklődők minden napra kapjanak legalább valami rövidke olvasnivalót. Most, hogy offline feladataim újra megnövekedtek, erre jóval kevesebb időm lett. Ugyanakkor újra egyre több valakivel találkozhatok személyesen, istentiszteleteken is. Ezért módosítottam a címet „néha-napi biztatásra”. A múlt heti igék közül különösen is szívhez szóló volt Jézus szava: „Mert az Isten országa közöttetek van” (Lk 17, 21b) Erről terveztem egy elmélkedést írni, de aztán mégsem került rá sor. A mai napi bibliai mondatokat olvasva viszont úgy éreztem, hogy most már tényleg muszáj, hogy ez a mai legyen az a „néha-nap”.

„Az Úrnak félelme az ismeret kezdete” (Péld 1, 7)

„Krisztusban van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve” (Kol 2, 3)

felelem_index.jpg

2016-ban megjelent Pogány katekizmus című könyvecskémmel kapcsolatos egyik interjúban idézték a keresztyén etikáról szóló szubjektív konklúziómat. Ennek a lényege röviden valami ilyesmi: „Érezd jól magad a bőrödben, ne cseszegess feleslegesen senkit, főleg ne rúgj bele abba, aki már amúgy is bajban van, hanem próbálj inkább segíteni rajta, de úgy, hogy az valóban segítség legyen, ne pedig a másik ember megerőszakolása. Féld az Istent, légy hálás mindenért, és ne felejtsd el, hogy egész életedet az Örökkévalónak köszönheted, stb...” Szóval valami olyasmi, ami pont arról szól, hogy az élet alapjában véve csodaszép, és csak élvezni kéne, nem pedig állandóan azon törni a fejünket, mivel tudnánk a másiknak keresztbe tenni. És sok felesleges csalódástól meg tudnánk kímélni magunkat, ha nem képzelnénk azt, hogy mindenhatók vagyunk, és hogy rajtunk áll az Univerzum sorsa, és sok felesleges konfliktust el lehetne kerülni, ha az emberek nem egymás dolgába ártanák magukat, hanem tisztában lennének a teremtmény voltukkal.

Alatta valaki fontosnak érezte egy kommentben leszögezni, hogy „az örökkévalód nem létezik”, és hogy „márpedig én nem fogok félni senkitől és semmitől”. Örökkévalód (sic!), érted? Mármint az enyém. Mert csak nekem „van” örökkévalóm, de ez nyilván valami értelmetlen agyszülemény. Ezek szerint az illető úgy véli, hogy igazából csak rész valóságok vannak, ezek közül is kiváltképp saját jogon létező entitás ő maga a kommentelő, aki természetesen nem fél senkitől és semmitől, mert ugyan mitől is félne, de a valóság, mint olyan, az nincs. Röviden: a van nincs. Ez körülbelül annak megfelelő kijelentés, mintha azt mondaná, hogy sem fakarika sem vaskarika sem létezik, csak fából vaskarika.

Értem én a lélektani hátterét a dolognak. Averzió a vallással szemben, rossz tapasztalatok, előítéletesség, „ezerszer átgondoltam, erre jutottam, most már nem akarok ezzel foglalkozni, lezárt nemez, lejárt lemez, mindenki hagyjon békén a hülyeségével”. Főleg a papok. Ráadásul ott ez a vörös posztó, ez a félelem, vagy mi a szösz.

De miért is gondolná másként, amikor én magam is saját fülemmel hallottam ifjú koromban egy amúgy emberileg nagyon aranyos idős lelkész prédikációját, amiben azt ismételgette dörgedelmes hangon, refrénszerűen: „Féljetek az Istentől, és féljetek a Sátántól!” Mindezt ama textus alapján, amelyben Jézus kijelenti: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában.” (Mt 10, 28) Vagyis a félelemről prédikált a bácsi, miközben Jézus tényleges mondanivalója pont az volt, hogy

NE FÉLJETEK

azoktól, akiktől, amiktől általában félni szoktatok. Szóval sok agnosztikus, ateista, antiklerikális és szkeptikus ember álláspontja nagyon is érthető. A rossz tapasztalatok azonban még nem jelentenek életre szóló felmentést a további gondolkodás alól, sem biankó felhatalmazást a butaság beszélésre. Az istenfélelem ugyanis nem az Istentől való félelmet jelenti.

Az istenfélelem azt jelenti, hogy tudatában vagyok teremtmény mivoltomnak. Törékenységemnek, végességemnek. Tudatában vagyok kiszolgáltatottságomnak. Hiszen ezt éljük át nap mint nap. Olyan tényezők alakítják a sorsunkat, amelyek felett nem rendelkezünk. Egy hirtelen jött eső, egy fogfájás, vagy egy rossz helyen eldobott banánhéj egyik pillanatról a másikra gyökeresen változtatja meg a lehetőségeinket. Ha csupán a személytelen sorsot, a véletlenek kiszámíthatatlan összejátszását, vagy más, az engem is érintő eseményekre magamnál nagyobb befolyással bíró emberek kényét-kedvét sejtem ezek mögött, az meglehetősen lehangoló, sőt kétségbe ejtő. Ha viszont számolok a teremtő, gondviselő és irgalmas Isten mindenhatóságával, akkor biztos kezekben tudhatom a sorsomat.

Istenben bízni legalább annyi, sőt még több okom van, mint egy kiszolgáltatottságát nálam is valóságosabban megélő csecsemőnek abban, hogy ha óbégat, akkor az édesanyja hamarosan megjelenik, és tisztába teszi, megeteti, megitatja, megbüfizteti, megfürdeti, elringatja, babusgatja, dalol neki, puha ágyikóba fekteti, vagyis megteszi vele mindazt, amire éppen szüksége van. Az istenfélelem azt jelenti, hogy számolok Istennel.

Számolok vele úgy is, mint aki kereteket és irányt szabott az életemnek – már azzal is, hogy épp olyan vagyok, amilyen: két lábon járok, kezeim vannak, szemeim, füleim, orrom, szájam, gondolkodásra képes, érző lény vagyok, akinek a létfeltételei meglehetősen vékony sávba esnek, akárcsak a légköri, hőmérsékleti és egyéb körülményeket vesszük figyelembe. Éppen ezért számolok Istennel abban az értelemben is, hogy ezeket a nagyon tűhegyesre beállított értékeket folyamatosan biztosítja puszta létem fenntartásához. És ha már ezt megteszi évtizedeken keresztül, akkor vajon nincs minden okom azt is feltételezni, hogy ennél többet, tágasabbat és maradandóbbat is készített számomra?

Ez a tudat ámulatba ejt, hálára indít, és valóban felszabadít mindenfajta félelem alól. A racionális félelmek alól azért, mert felismertem, hogy ha Isten ennyire törődik az én életem fenntartásával, akkor ehhez képest semmiség számára, hogy megvédjen azoktól a rám leselkedő veszélyektől, amelyek a világban valóságosan jelen vannak. Ha pedig mégis megenged valami számomra első ránézésre nemkívánatosat, akkor biztos lehetek benne, hogy annak is meg van az oka, még ha ezt nem is mindjárt értem. Az irracionális félelmek pedig egyszerűen elillannak, mivel egy olyan jó értelemben véve kiszámítható és megbízható erőnek a gondviselését élvezem, aki nem ellensége, hanem forrása az értelemnek, emellett jóindulatú, megértő és irgalmas.

A Biblia pedig nem olyan, mint egy közember számára érthetetlen jogi nyelven megfogalmazott több száz oldalas, apró betűs szerződés, amit jobb híján hozomra fogadok el és írok alá egyszerűen azért, mert nincs más lehetőségem. A Biblia szövege sok helyen zavaros, érthetetlen, vagy ellentmondásos. Szinte nem létezik olyan borzalom, vagy zagyvaság, amit látszólag ne lehetne alátámasztani bibliai idézetekkel. Egészét tekintve azonban nagyon egyszerű és világos: szeresd az Istent és szeresd az embertársadat.

Ha valaki az Istentől fél, és az Istentől félve nem mer megtenni bizonyos dolgokat, vagy tesz meg olyasmit, amihez amúgy semmi kedve, akkor nem értette meg a lényegét. Ha másvalaki meg azt mondja, hogy azért nem érdekli ez az egész, mert ő nem hajlandó senkitől és semmitől félni, így aztán a szerinte nem létező istentől sem, akkor megint csak nem értette meg a lényeget, de nem értette meg saját magát, saját korlátait és lehetőségeit sem. Mert olyan nincs, hogy valaki ne féljen valamitől vagy valakitől. Jézus is félt, mint ember, amikor a Getsemáné kertben ezekkel a szavakkal imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, távozzon el tőlem ez a pohár”. Mert igenis félt a megaláztatástól, a kiszolgáltatottságtól, a rázúduló gyűlölettől, a lelki és fizikai fájdalomtól, a magánytól, a gúnytól, a gyötrelmes haláltól.

Márpedig sok olyasmi megtörténik minden emberrel, amitől jó oka van félni. Egy egészen biztosan: mindenki meghal egyszer. Nyilván nem lehetne úgy élni, hogy folyamatosan ez a tény határozza meg minden gondolatomat. De kiiktatni, tudomást nem venni róla lehetetlen és értelmetlen. A szenvedés és az elmúlás miatti nagyon is racionális félelem hátterében a velük kapcsolatos bizonytalanság is áll. Mi van, ha elveszítek valamit vagy valakit, aki vagy ami most nélkülözhetetlen számomra? Ami, vagy aki nélkül értelmetlen a puszta létem? És ha elveszítem a puszta létem, akkor a végérvényes megsemmisülés vár? A sötét semmi? A tudattalanság? Vagy ezeken felül még azzal is számolnom kell, hogy meglakolok a vétkeimért és mulasztásaimért?

Az illusztrációnak szánt montázst néhány véletlenszerűen kiválogatott, félelmet ábrázoló képből állítottam össze. Ezzel szeretném megmutatni, hogy

mi nem az istenfélelem

Ennél azonban valami többet is: azt, hogy mitől szabadít meg. Ennél a kis okfejtésnél és a képnél is jóval frappánsabban foglalja össze, és egyben a Krisztusban való bölcsesség és ismeret lényegére is magyarázatot ad Dietrich Bonhoeffer, mártír evangélikus teológustól vett idézet, amit az Útmutató szerkesztői ezekhez az igékhez továbbgondolkodást segítő olvasmányként illesztettek: „A Bibliának az az igéje, miszerint az Isten félelme a bölcsesség kezdete, kimondja, hogy az ember belső felszabadulása az Isten előtti felelős életre – ez a butaság egyetlen igazi legyőzője.”

 

 

 

 

 

Szólj hozzá