„Megkereshettek volna, de nem kérdeztek, megtalálhattak volna, de nem kerestek. Itt vagyok, itt vagyok! – mondtam a népnek, amely nem hívta segítségül nevemet.” (Ézs 65, 1)

„Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül.” (Rm 3, 28)

Nem kérdeztem.

Mert mire kérdéseim lettek volna, már tele volt gyömöszölve a fejem válaszokkal. Válaszokkal olyan kérdésekre, amelyeket még fel se tettem. Először talán csak a szülők és nagyszülők siettek jóindulatúan a segítségemre. Meg általában az idősebbek. Később a tanítók, tanárok, majd még később a spirituális tanítómesterek. Legalábbis egy ideig annak tartottam őket.

És mivel megszoktam, hogy odakint, a fejemen kívül azok a „mások” gyakran kezdik a mondataikat azzal, hogy „tudod úgy van ez”, a korombeli gyerekeket, majd később kamaszokat is tapasztaltabbaknak, bölcsebbeknek hittem magamnál. Amit tehát mondtak, azt ha nem is készpénznek vettem, de legalábbis befészkelték magukat a tudatomba bizonyos fajta „ismeretek”.

Ezek nem segítettek ugyan ténylegesen eligazodni a világban, arra azonban elég erősnek bizonyultak, hogy lekössék a szabad vegyértékeimet, és ha néha mégis előtolult volna onnan belülről egy-egy kérdés, máris rátelepedett egy kész válasz, ami elnyomta azt.

Aztán egyre jobban felbátorodtam, és elkezdtem kérdezősködni. Magamtól, másoktól, könyvektől, távoli és régen élt bölcsektől, meg persze a lelkem mélyén megsejtett Istentől. És persze faggattam a Bibliát is. És annyira rákaptam erre a kérdezősködésre, hogy azóta is kérdezek. És csak kérdezek, és kérdezek, mint amikor valaki nagyon belemerül egy tevékenységbe, és már szinte önmagáért is élvezi. És igen, egyre jobban élvezem.

És bár kaptam néha számomra is elfogadható válaszokat egyes kérdéseimre, azért a témákat sosem zártam le. És tovább kérdeztem, ha újra foglalkoztatni kezdett valami. Ahogy az ember krumplit pucol, és amit nem sikerül lehántani a hámozóval, ott a kés hegyével egy kicsit még megpiszkálja. Egészen addig, amíg használható nem lesz. Akkor aztán megmosom, felkockázom, és mehet a levesbe. Ellentétben ennek a kifejezésnek a megszokott jelentésével, ez nem azt jelenti, hogy kidobom, elfelejtem, hanem hogy élvezem. A leves ugyanis finom és tápláló.

Fogalmaztam meg saját válaszokat is. És a pillanatnyi elfogultság, vagy düh piszkaitól tisztogattam, máig is tisztogatom őket. Mások megosztott tapasztalatai segítségével is persze. Főleg olyanokkal, amiket nem kéretlenül osztanak meg velem, pláne nem azzal az arrogáns és tolakodó hozzáállással, hogy márpedig ezt most így, ahogy van, vegyem tudomásul, tegyem magamévá.

Sőt.

Ahogyan a kérdéseket, úgy a válaszokat is egy életen át csiszolni kell. Újra fogalmazni. Másképp, vagy másképp is feltenni egy-egy kérdést. És felismerni, hogy némelyik kérdésre több elfogadható választ is találok. És vannak örökké nyitva maradó kérdések. Amikre talán itt, ebben a földi életben soha nem kapok választ. Gyakran eszembe jut Jézus szava János evangéliumából:

és azon a napon nem kérdeztek éntőlem semmit

Soha nem kedveltem ezt a kifejezést:

kereső

Csak hogy művelődjünk: hívő emberek szokták ezt alkalmazni olyanokra, akikről azt feltételezik, hogy jól mutatnának a trófea gyűjteményükben. Vagyis kereső az, akiben van elegendő nyitottság, érdeklődés az örökkévalóság, meg az élet nagy kérdései iránt, amit nagyszerűen ki lehet használni arra, hogy a saját kész válaszaimmal traktálva zombit csináljak belőle, vagy a saját klónomat, aki növeli dicsőségem fényét.

Keresek tehát és kérdezek. És nagyon szeretem újra és újra megtapasztalni azt a csodát, amikor valamilyen élethelyzetben egyszer csak belső, lelki füleimmel hallom Isten halk és szelíd hangját:

Itt vagyok