„Megérti majd, hiába titkolom

Hogy én egy más világhoz tartozom”

Apám nyugdíjba menetele előtti utolsó munkahelye a miskolci Kilián Gimnázium, amit 13 éven át igazgatott. Ebben az időszakban a családi nyaralás az iskola balatonfenyvesi táborában eltöltött két hét volt. 1979-ben épp az Omega tartotta a Gammapolis albumot bemutató koncert körútját, amelyen útba ejtették a fonyódi szabadtéri színpadot is. Mi sem természetesebb, éltem a lehetőséggel.

Több szempontból is történelmi jelentőségű esemény volt. A Gammapolis a maga 650ezer eladott példányával minden idők legsikeresebb magyar nagylemeze lett. És itt sürgősen hozzá kell tennem a megjegyzést, miszerint az Omega zenéjét igazán kedvelők többsége számára messze nem ez a kedvenc.

A másik kuriózum, hogy ezen a turnén vált országosan is ismertté előzenekarként a Hobo Blues Band. Ekkor még csak vendégként lépett fel velük Deák Bill Gyula. Számomra azért is emlékezetes, mivel két egymást követő napon is hallhattam a Hobót. Ugyanis épp csak néhány perce ment a „Start” című bevezető szám, amit űrhajós ruhába öltözve játszottak az Omega tagok, amikor egyre erősödő széllökések jöttek, és a szemerkélő eső gyors ütemben felhőszakadássá terebélyesedett. Így aztán leálltak, és kihirdették, hogy másnap megismétlik, a jegyek érvényesek. Természetesen az előzenekar koncertjét is újra megtartották.

Igazából gyerekkoromban kezdődött. Idősebb nővérem, képesítés nélküli tanári fizetéséből spórolt össze egy kis összecsukható táskához hasonló Tesla lemezjátszóra, aminek a fedelébe volt beépítve egy Sokol rádiónál egy kategóriával jobb 2 Wattos hangszóró. És persze vásárolt hozzá lemezeket is. Koncz Zsuzsa, Illés, Székely Mihály és sok más mellett ott sorakozott a „Trombitás Frédi” és a „Tízezer lépés” is. Ezeket egy idő után már kívülről tudtam. Örök kedvencem a „Kérges kezű favágók”, különösen is Laux József dobszólója. Én is dobos szerettem volna lenni. Álmaim netovábbja egy üveg Ludwig szerkó volt.

Az utána következő néhány év – utólag a saját megítélésem szerint az Omega csúcs időszaka, amikor a mind szövegileg, mind zeneileg legerőteljesebb, leginkább lélekbe markoló számok születtek – 70-től 77-ig szinte teljesen kimaradt. Ezeket a zenéket – azon kívül persze, amit a rádióban, vagy itt-ott hallottam belőlük – utólag ismertem meg. A Csillagok útján-t viszont már én magam vettem meg gimis koromban, és rongyosra hallgattam.

Aztán 1981 őszén volt egy emlékezetes találkozásom. Tápiószecsőn előfelvételis katonaként szolgáltam a hazát. A lúdtalpam miatt elküldtek a Honvéd Kórház Ortopédiájára. A Keleti Pályaudvart elhagyva épp kerestem, milyen járműre szálljak fel, amikor a Rákóczi úton megláttam, amint épp a kocsija mellett szöszmötöl. Nagy bátorságot véve odaléptem hozzá autogramot kérni. Sajnos a sok költözéskor az a noteszem valahol elkeveredett, de mivel sokszor megnéztem az évek során, emlékszem a szövegre: "Sok szeretettel: Benkő László OMEGA"

„Én elmegyek”, „Égi vándor”, „Égben lebegők csarnoka”, „Gammapolis” - csak néhány dal a sok közül, ami arról szól, hogy valahol messze van az otthon. Mintha az Omega egész életműve egy nagy emlékeztetés volna: hová tartozom / tartozhatok, ébredjek fel a halálos álomból, egy árnyék világból a valódi ragyogásba. Hát, valami ilyesmi. És most tök feleslegesnek tartanám ide írni, hogy „Laci már tudja”, vagy valami hasonló bornírt ökörséget.

Inkább hallgassunk Omegát bazmeg!