Nebántsvirágok?
Vigyázat, hamisítják!
Mert a Seregek Ura, aki a maga dicsőségére küldött el engem, ezt mondja azokról a népekről, amelyeknek ti zsákmányul estetek: Bizony, aki titeket bánt, a szemem fényét bántja! (Zak 2, 12)
Ki vádolná Isten választottait? Hiszen Isten az, aki megigazít. (Rm 8, 33)
Általános iskolás koromban, még messze nem voltak ilyen elképesztő vagyoni különbségek az emberek közt, mint most. Páriák azonban akkor is éltek köztünk. A mi osztályunkba is járt néhány ilyen gyerek. Szegényes körülmények között laktak, ez meglátszott az öltözetükön. Pedig akkoriban még kötelező viselet volt a kék köpeny, de azon is átütött a szegénység szag. Egyikükben sem a fiút vagy a lányt láttuk, hanem csak azt a bizonyos megvetni való valamit.
Természetes, hogy az ilyen páriákat csúfolták a többiek. Sajátos megkülönböztető jelük volt, hogy általában a hátsó padban ültek, hogy ne zavarják a jó tanulókat.
Egyedül
Mert senki nem akart melléjük ülni, és a tanító vagy tanár sem kockáztatta a feszültséget. Ha órán mégis jelentkezett valamelyikük, és fel is szólították, már kitört a gúnyos nevetés. Ha pedig jó választ adott, akkor sem kapott elismerést a társaktól. Nevük szitokszó lett, mindenki elhúzódott tőlük.
Így felnőttként már beleborzongok a gondolatba, milyen életük lehetett ezeknek a gyerekeknek. Valószínű, hogy otthon sem kaptak túl sok jó szót, talán enni is alig. Az iskolába menet pedig tudták, számítottak rá, hogy pokol vár rájuk. Mert elfogadták az elfogadhatatlant: a páriákkal bármit meg lehet csinálni. Na velük persze csak amolyan gyerek módon. Igazi lincselés helyett valamelyiküknek hol az uzsonnás zacskóját, hol a sapkáját dobálták egymáshoz, persze undorodva, és egy-egy sikeres találaton nagyokat röhögve a jól szituált gyerekek. Azóta többségük köztiszteletben álló értelmiségi. Isten népe is pária a jól szituált népek közt. Saját önmeghatározásuk sokat elárul erről:
Bolyongó arámi volt az ősöm
Istenük is érdekes hasonlatokat használ velük kapcsolatban. Néha Kukorica Jancsi sorsú kitett gyerekként, máskor meg jó dolgát megbecsülni képtelen csapodár asszonyként említi őket prófétái által. Úgy látszik, Isten valamiért kedveli az ilyen pária sorsúakat. A kicsikhez, kivetettekhez, mellőzöttekhez húz a szíve. Ezt tette emberként is, amikor Jézus személyében köztünk járt. Csupa olyanokkal barátkozott, akiket a normális emberek megvetettek.
Pedig mindenki szeretne normális lenni. Úgy, ahogyan Moravia Megalkuvójának főhőse, Marcello is. Gyerekként magára maradt a benne fortyogó kusza indulatokkal és szertelen vágyakkal, majd az ezekkel járó bűntudattal. Aztán épp e magára maradottság és gondozatlan bűntudat révén vált egyre gonoszabbá. Azt hitte, csak ő ennyire rossz, és minden vágya volt, hogy beilleszkedjen, és olyan életet éljen, mint más normális ember. Feleség, tisztes munka, hagyományos értékek. És miközben ezt megvalósítani vélte, nem tűnt fel neki, hogy olyanná vált a világ körülötte, amelyikben épp e normálisnak hitt életforma révén kapott a legalantasabb ösztönei kiélésére felhatalmazást. A páriáknak kikiáltottakat – és ezek már nem rovarok vagy macskák voltak, mint gyerekkorában, hanem emberi lények – immár nemcsak bűntudat nélkül, de egyenesen az elismerés biztos reményében üldözhette, bánthatta, ölhette.
Már felnőttként, szülővárosomban tett egyik látogatásom alkalmával betértem egy vendéglőbe. Amíg a pincért vártam, figyeltem a távolabbi üres asztalok körül szorgoskodó takarítónőt. Felismertem benne egykori osztálytársnőmet, aki egyike volt azoknak, akin a normális gyerekek a beteg indulatainkat kiélték. Egy nőt láttam. Csinos, szép arcú, mint amilyen kislány korában is volt. Ugyanazzal a szerény derűvel végezte a munkáját, mint ahogy annak idején eltűrte a rá zúduló irracionális gyűlöletet és megvetést. Öröm és szégyenérzet keveredett bennem. Hiszen én is tanúja voltam az őt ért megaláztatásoknak, és
nem keltem védelmére
Akkor ahhoz voltam túl konformista és gyáva, most viszont megszólítani nem volt bátorságom. Talán nem is emlékezett volna rám. Vagy ha igen, biztos vagyok benne, hogy nem tett volna szemrehányást, hanem mosolyogva megkérdezte volna, hogy vagyok. Most, így utólag tudom, egészen bizonyos vagyok benne, hogy akkor és ott, amikor miattunk, normálisak miatt szenvedett, vele volt az Isten. Ahogy az ő kicsi és soha meg nem értett népével is mindig ott volt. Egyiptomban is, a pusztában is, Kánaánban és Babilonban is.
Egy öreg bácsi mesélte még évekkel ezelőtt, hogy rendi gimnáziumban tanult, és mielőtt beköltözött a kollégiumba, édesapja a lelkére kötötte: „Fiam, én vagyok az apád, és tudod, hogy soha egyszer sem ütöttelek meg. Jegyezd meg, hogy ehhez másnak sincs joga.” Amikor az egyik paptanár egy mondva csinált vétség ürügyén a fegyelmezésre is rendszeresített hosszú pipaszárával el akarta tángálni, a gyerek gondolkodás nélkül kikapta a kezéből, és eltörte.
Nem szabad soha senkit sem bántani. Főleg nem a páriákat, mert ők a legkiszolgáltatottabbak. És az egykori megvetettség sem ad felmentést, hogy te magad is mások bántalmazója legyél. Isten mindig azokkal van, akiket igaztalanul bántanak. És főleg akkor haragszik, ha valaki az igazság az erkölcs az ékes jó rend vagy a normalitás nevében érzi felhatalmazva magát arra, hogy bántson másokat. Ha voltál már te is pária, akkor tudod, hogy miről beszélek.
Szóval ne félj
Ha viszont bántalmazó vagy, akkor ne nyivákolj, ha rajta csípnek és megdorgálnak érte. Attól, hogy véletlenül épp a rövidebbet húztad végre a saját hibádból, még nem lettél áldozat. Jaj azoknak az erőseknek, akik a bántalmazókat mentegetik ahelyett, hogy megvédenék tőlük a gyengéket és szelídeket. Mert Isten a szelídek és bántalmazottak pártján áll.
