Szó és tett
rózsa a téli napfordulókor
„Így szól az Úr: Mivel ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat” (Ézs 29, 13)
„Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal.” (1Jn 3, 18)
Ugye milyen szép?
Hozzátehetnénk: „Há' nem? Há' de”. Szó ami szó, Pilinszky János biztosan megtalálta volna benne a szépséget, de azért Besenyő Pista bácsi kérdésére itt valahogy adódik a kézenfekvő és nagyon földhöz ragadt válasz: „Há' nem.” Nem szép a hervadt rózsa. Ezért is szokták kidobni már ilyenkor, meg aztán a vázában a víz is megbüdösödik alatta.
Ez a rózsa legalább a saját tövén, méltósággal hervadhatott el. Sőt, szerető figyelmemtől kísérve. Ősztől, amikor még tényleg csodásan pompázott, majd' mindennap lefotóztam. Néha hosszú ideig nem mutatkozott rajta változás. Aztán ahogy jöttek a fagyok, már nyilvánvaló lett, hogy betöltötte küldetését. Ő már nem lesz többé szép, sem illatos.
Amíg azonban virágzott, valóban szép volt. És ezt mondani sem kellett. Nem mondogattam, és bizonyára ő sem mondogatta volna, ha tudott volna beszélni, hogy „ugye milyen szép vagyok?” Hiszen mindenki, aki arra járt, láthatta, mennyire gyönyörű. Ahogy Salamon király bölcsességének és gazdagságának is híre ment. Nem ő terjesztette ezt magáról.
Tette a dolgát olyan magától értetődő természetességgel, ahogyan egy anya táplálja és gondozza a gyermekét, ahogy a rend őre vigyáz a gyengére és kicsire, és megrendszabályozza az erőszakoskodót, ahogy a gyógyításra vagy tanításra felesküdött közszolga végzi a munkáját néha lehetetlen körülmények közt, ellenszélben, anyagi és erkölcsi megbecsülés nélkül.
Ez a rózsa szép volt. És még szépségében lehetőséget nyújtott arra, hogy illusztrációja legyen annak a bibliai mondatnak, miszerint „minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull” (1Pt 1, 24) Akár Petőfit is idézhetnénk, aki igen fiatalon, saját sorsával kapcsolatban tudta leírni ezt a gyönyörű mondatot: „elhull a virág, eliramlik az élet”. A mulandó szépséget látva és megélve jól tesszük, ha keressük az örökkévalót.
Most azonban valami másra is figyelhetünk
A tények és az emberi szavak egységére, vagy épp azok kiáltó ellentétére. Amikor a hervadt rózsára, vagy a szikkadt kutyaszarra mondják, sulykolják naponta többször – és nem Pilinszky Jánosi értelemben – hogy „milyen szép”, és sokan erre helyeslően bólogatnak is, akkor nagyon fontos emlékeztetni magunkat Isten igéjével arra, hogy a szavak devalválódása a szív romlottságára utal.
Amikor a tettek még csak fényévekkel sem közelítik meg az ígéreteket; amikor az Istennek való engedelmesség csupán kiüresedett emberi parancsolatok szajkózásában, másokon való számon kérésében és terméketlen moralizálásban nyilvánul meg, akkor emlékeznünk kell a nyíló rózsára, akinek nem volt szüksége állandó dicsérgetésre és elismerésre, amíg nyílt, mert önzetlenül és érdek nélkül pompázott. Amikor pedig lehanyatlott, akkor tudjuk és merjük tisztességgel elsiratni, ahogy a halottakat szokás.
Ha nincsenek Istenhez méltó tetteink, akkor ne próbáljuk mímelni azokat. Ha pedig vannak, felesleges kérkedni velük. Az ünnep akkor is ünnep lehet, sőt, akkor ünnep csak igazán, ha nem karácsonyfán és díszkivilágításon, sem méregdrága és felesleges ajándékokon, sem töltött káposztán vagy mézes puszedlin múlik, és – horribile dictu – valamilyen csoda folytán még a kötelező családi veszekedés is elmarad.
A hétköznap, ha Istent szívből keressük, mindig ünneppé válhat. Amikor csak úgy egyszerűen tesszük a dolgunkat, ahogyan nyílik a rózsa, amikor itt az ideje, vagy ahogyan az anya táplálja gyermekét; amikor csak úgy egyszerűen békében élni hagyjuk egymást, amikor csak úgy egyszerűen nem beszélünk folyamatosan mást, mint ami van, pláne nem hülyeségeket. Amikor nem próbálunk valami eleve rondát, büdöset és elcseszettet illatozó és gyönyörű rózsaként beállítani.
Ez a rózsa, most már vitatkozom magammal, igenis szép. Még holtában is. Főleg, ha arra gondolok, milyen sok minden van, ami már fogantatásakor eleve el volt cseszve.
Ha pedig a dolgok úgy vannak, ahogy, akkor ha nem futja többre, legalább a szavainkat igazítsuk ahhoz, és ne mondjunk mást. Ám ha lehetne másként, pláne lehetne jobb, akkor vonjuk le az ilyenkor szükséges konzekvenciákat. Nem a szavak szintjén, hanem tettekkel és valóságosan.
