2020. dec 22.

Már megint a kedvenc témám

írta: pistibacsi
Már megint a kedvenc témám

és mindig találok benne valami újat

„de te ugyanaz maradsz, éveidnek soha sincs vége” (Zsolt 102, 28)

„Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.” (Jel 1, 8)

20201222_084908.jpg

Ez most egy kicsit nagyon személyes lesz, szóval próbáltam emberségesen szerkeszteni. Az elején lévő apró betűs részben az ezer éves, unásig ismételt és sokszor túlmagyarázott vesszőparipámat fényezgetem egy kicsit, tehát nyugodtan tovább lehet görgetni. Alatta meg ömlengek ezerrel, szóval ha csak valaki nem nagyon ráérős és nosztalgiázós kedvében van, annak azt sem ajánlom.

 

***

 

Apró betűs rész tehát mindjárt az elején letudva: csak utalás szinten most a kedvenc témámról, meg arról, hogy bosszússá tesz az általam egyébként tisztelt emberek nagy részének közönye ezzel a számomra legfontosabb témával kapcsolatban. Nem akarnak tudomást venni róla, sőt, mintha egy ezredmásodpercre szabadságra küldenék az intellektusukat is a szembesülés pillanatában, csak hogy erről az egyszeregynél is nyilvánvalóbb tényről ne kelljen tudomást venniük. Némelyek talán azért, hogy a már megszokott, testhez álló és biztonságos „ateista humanista”, vagy „agnosztikus” szerepük helyett ne érezzék magukat rákényszerítve identitásuk újrafogalmazására. Mások meg talán azért, hogy hívőként továbbra is fenntarthassák az egyébként valóban kétségbe vonhatatlan és tiszteletre méltó személyes egzisztenciális érintettségüket, ami nem is lenne baj. De annak valami olyan kizárólagos és mesterségesen elmisztifikált nimbuszához ragaszkodnak, minek eredményeként egy kicsit akárhogy is, de saját elköteleződésüket, azaz magukat állítják piedesztálra. Kedvenc témámat Parmenidész és Theaithetosz fiktív dialógusában írtam meg (Homo Blogger – 2017 Orpheusz Kiadó), az Ordít mint hal című esszékötetem több írása is tulajdonképpen ezzel kapcsolatos, csak különféle műfajokban és megközelítésekben. És amikor az a megtiszteltetés ért, hogy a Felszabtér szerkesztőségében dolgozhattam, alkalmat kerítettem egy rövidebb, személyesebb és közérthetőbb megfogalmazásra. Az alatta olvasható néhány komment bepillantást enged abba, mi is az, ami bosszússá tesz. Ezzel kapcsolatban azonban hadd mondjak valami pozitívumot, azaz mindjárt meg is ragadnám az alkalmat, hogy magát a Felszabtér Blogot is mindenki figyelmébe ajánljam. Most azonban kedvenc – legalapvetőbb, legeredendőbb és legátfogóbb – témámat és vele kapcsolatos bosszússágomat is ünnepélyesen elengedem, a megírt szövegeket sorsukra hagyva rátérek arra, ami épp most csodálattal tölt el kedvenc témámmal kapcsolatban.

 

***

 

A zsoltáríró a teremtményeihez méri a Teremtő nagyságát. Nem csupán az ember által elképzelt módon, hanem azon túl. Ismert bölcsesség, miszerint Istent ismerni, valójában az ő tetteit szemlélni. Hiszen ez adatott nekünk. Korlátok közé vagyunk szorítva térben, időben, és ki tudja még milyen más, általunk nem ismert dimenziókban. Istent, a maga valójában nem ismerhetjük, hiszen az a

nézőpont

ami az övé, csak egyedül az övé, és ebben végtelenül magányos, mert ezt nem oszthatja meg senkivel a teremtményei közül. Számunkra épp elég ámulatra méltó mindaz amit alkotott, főleg annak tudatában, hogy mindaz amit alkotott, és amit mi csodálunk, és ami alapján csodáljuk Istent, mégis mulandó – térben, időben, és ki tudja még hányféle dimenzióban, amit mi nem is ismerünk.

A mai igénket közvetlenül megelőző mondatrészt idézve ez jól látható: „Te vetettél hajdan alapot a földnek, az ég a te kezed alkotása. Azok elpusztulnak, de te megmaradsz. Mind megavulnak, mint a ruha, váltod őket, mint az öltözetet.” Talán nem felesleges megemlíteni, hogy ez a kontemplatív ima egy bajban lévő, halálfélelemmel küzdő ember könyörgéséből való. Lehetne akár Ezékiás király imádsága is, aki halálos betegsége idején Ézsaiás próféta közvetítésével kapta a hírt, hogy Isten megkönyörült rajta, és meghosszabbította még földi életét.

Amikor tehát arra a valakire gondolok, akit rendszeresen édesapámként szólítok meg, és hozzá fohászkodom a nap minden órájában, megosztva vele piszlicsáré hétköznapi aggodalmaimat és örömeimet, és kérem tőle az épp aktuális feladataim eredményes teljesítését, jólesik tudatosítani magamban, hogy ő ugyanaz volt már a születésem, sőt a fogantatásom pillanatában is, aki most, és aki lesz majd a halálom percében is.

Isten együtt és egyszerre látja mindezeket a pillanatokat, és engem magamat is. Engem magamat, aki egyébként folyamatosan változom. Nem csak a létezésemet jelentő strukturált anyaghalmaz, hanem ami ennél megfoghatatlanabb: a személyiségem, hogy ne mondjam a lelkem: ismeretek, tudás, tudatlanság, tanulás, fejlődés, gyakorlás, felejtés, hiány és többlet, kétely, kérdés, reveláció, dekadencia, közöny és fásultság, meg lehetne sorolni, ezek mind valahogy én vagyok, és ő ezt az egészet egyben látja és ismeri.

Amikor egy-egy ihletett pillanatomban ifjonti lelkesülten dicsőítettem őt belső szobai magányomban, és eltöltött valami semmihez nem hasonlítható csodálatos érzés, a végtelenhez tartozás, az Isten tervébe való beágyazottság, akkor ő mindezt úgy adta nekem, hogy együtt látott engem az embrióval, akiből kifejlődtem, sőt, a két egymással találkozó

ivarsejttel

majd azzal a rettegő kisgyerekkel, aki álmában néha egy hosszú, sötét csőben kúszott, és attól félt, hogy sosem jut ki belőle, majd később rémült pillanataiban azt hitte, hogy elvesztette a szüleit; de együtt és egyszerre látott, vagy inkább lát azzal az önpusztító és határait feszegető kiégett férfival is, akinek feje felett összecsaptak a hullámok, a szülein kívül mindenét elvesztette, ezért imádság helyett, vagy imádság gyanánt gyakran csúnyán beszélt vele, vagy egyenesen tagadta őt.

És Isten ugyanaz volt már akkor is, amikor nagyapámmal felborult a katonai teherautó, és törött csuklója miatt nem vezényelték a frontra, ahonnan a társai közül alig tért haza valaki, sőt, ugyanaz volt akkor is, amikor másik nagyapám, aki már megvette a hajójegyet a tengeren túli ígéret földjére, hogy reménytelen és kilátástalan helyzetben lévő családjáról legalább távolról gondoskodni tudjon, de a nagyanyám egy meglehetősen erőteljes fenyegetéssel visszatartotta. Isten ugyanaz volt már Napóleon idejében, akár Moszkvánál, akár Waterloo-nál, és

Szent Ilona szigetén is

ahol nagyon hasonló dolgokat élt át és fogalmazott meg, mint sok évszázaddal később én magam is, bár egészen más élethelyzetben.

És ami talán a leghátborzongatóbb, – de nem ijesztő, hanem ámulatba ejtő és csodálatra méltó értelemben – hogy Isten ugyanaz lesz akkor is, amikor akárhogyan, de ez a jelenleg létezésemet határoló anyagi struktúra felbomlik, és visszatér a körforgásba. És ugyanaz lesz majd a gyerekeim, unokáim életének bármelyik pillanatában, és ő ezeket mind egyként látja, és tökéletesen tudja, hogy mi a szándéka velünk, sőt, már mindent el is végzett, hiszen múlt, jelen és jövő csak nekünk, idői korlátok közé szorított teremtményeknek valóság. Istennél minden az örök jelen.

Most pedig a nyomtató tetején pihenő macskát figyeltem épp, aki szemét hunyorgatva biztosította magát arról, hogy észlelje felé közeledő kezemet, visszafordult, morrantott egyet, de hagyta, hogy simogassam, aztán kicsit feltápászkodott, megrázta magát, vakarózott, és visszagubbasztott. Nem én találtam ki ezeket, én csak élek vele. Figyelem, használom, élvezem. Jól meg van csinálva. És a Mester nem öregszik. Műhelye sosem tart szünetet és sosem zár be.

Még két ünnep között sem.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá