„A föld végén ragadtalak meg, annak legszéléről hívtalak el. Ezt mondtam neked: Szolgám vagy! Kiválasztottalak, nem vetlek el téged!” (Ézs 41, 9)

„Azt kérdem tehát: Elvetette Isten az ő népét? Szó sincs róla!” (Rm 11, 1a)

Nem csak a nappalok és éjszakák, meg az évszakok váltják itt egymást, hanem az emberi kapcsolataink is szüntelenül változnak.

Ki a hibás? Én, vagy a másik?

Senki nem akar „hibás” lenni. Hiszen tudjuk: "kettőn áll a vásár". Így aztán ameddig csak lehet, hitegetjük magunkat, erőlködünk. Ha ennek ellenére sem megy, akkor jobb híján hazudunk. Magunknak is. Néha élethosszig.

És közben mondogatjuk: „Csak rajtad múlik, elhatározás kérdése, fejben dől el...vedd elő a jobbik eszed, és ha állhatatos vagy meg kitartó és becsületes, akkor mindent át lehet hidalni...”

Ez azonban nem igaz.

Még a legeredendőbb, a szülő-gyerek kapcsolat is véget ér egyszer – ha nem is valamelyikük hibájából, de a természet rendje szerint sajnos mindenképpen. Ismerjük az igét: „ha apád és anyád elhagynak is...”

Tagadhatatlan, hogy léteznek élethosszig tartó barátságok és szerelmek. Csakhogy ez nem emberi erőfeszítések, vagy jól alkalmazott technikák eredménye, hanem ajándék.