Minek örüljek?
„megcsuszandék, és ejtém vala alá a földre a mennyország kulcsát”
„Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.” (Zsolt 139, 16)
„De ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.” (Lk 10, 20)
Pár napja írtam, hogy remélem, ugye szereted a 139-ik zsoltárt. És íme, ma az egyik leggyönyörűbb sora került elénk.
Ez sem lehet véletlen
Ugyancsak pár napja láttam, ahogy az egyik unokám átfordult a hasáról a hátára. A néhány héttel később született másik unokám pedig rendszeresen tápászkodik a kiságyban. Bár a kezeit még alig használja másra támaszkodáson kívül, de azért láttam azt is, amint a kanapén tápászkodva lassan eljutott az édesapjáig. Ezek a csodás pillanatok szinte egymást követik első években.
Szinte minden napra jut valami öröm
Pedig ezek természetesek. Egy egészséges és jól fejlődő gyerek már csak így csinál. És várjuk, hogy mikor fordul hátáról a hasára is, majd mászni kezd, felül, és egy éves kora körül elindul.
Emlékszem még, amikor az anyukáik hasonló teljesítményén ámuldoztunk nagy boldogan. És az én anyukám rólam mesélt hasonlókat még felnőtt koromban is. Annyira beleivódik a gyerek fejlődését szeretettel figyelő szülők emlékezetébe az ilyesmi, hogy évekkel később is élvezettel elevenítik fel a pillanatot.
Pedig mindez természetes
Minden felnőttel így volt ez valamikor. Mondhatnánk, meg volt írva Isten könyvében. Ő már embrió korunkban mindent tudott és látott. Sőt, előbb.
Jézus tanítványainak megadatott, hogy olyan csodákat tegyenek, amilyeneket ő maga is. Amikor elküldte őket, hogy gyakorolják a küldetést, álmélkodva vették tudomásul, hogy képesek ördögöket űzni. Parancsolnak a lelkeknek, és azok engednek nekik. Ez azért nem annyira természetes. De ez is mind, mind meg volt írva Isten könyvében.
Sőt, előbb
Örülünk az első ultrahangos fotónak, örülünk az egészséges gyerek világra jöttének, örülünk, ha jól eszik, örülünk, ha már nem csak óbégat, hanem gőgicsél, játszik, mosolyog, forgolódik, mászik, lábra áll, elindul, kimondja, hogy „mama”. Később örülünk a kitűnő bizonyítványnak, a sikeres felvételinek, a diplomának, a jó munkahelynek, a sikereknek, a boldogságnak, még ha nem is űz ördögöket, mint Jézus tanítványai. De ha űzne, és engednének neki a lelkek, akkor is minden, minden meg van írva.
Ennél jobban talán nem is lehet minek örülni – gondolnánk. Mégis, Jézus szerint van, aminek jobban és igazán lehet örülni azon túl, ami meg volt írva. Annak, hogy a nevünk fel van írva a mennyben.
Konfirmációkor felolvassuk a gyerekek nevét, és hozzátesszük, „adja Isten, hogy ezek a nevek az ítélet napján az Élet Könyvéből is felolvastassanak”. Isten tudja a nevünket. Nem csak azt, amit itt anyakönyveztek, vagy amire az érettségi bizonyítványt vagy a főiskolai oklevelet kiállítják, és amire a fizetési felszólításokat, a villanyszámlát, meg a gyorshajtási bírságokat kapjuk néha.
Isten tud egy olyan nevet, amit csak ő ismer. Mert ő ismert már akkor is, amikor még csak formálódtunk. Sőt, sokkal előbb. Na, arra a névre én is kíváncsi vagyok. És ha igaz, hogy fel van írva Istennél, akkor ez egy olyan öröm, ami egy picit meghaladja most még az érzelmi képességeimet. Csak ízlelgetem. Tényleg igaz lenne?
Van ami meg van írva, és van, ami fel van írva. Szép szójáték is lehetne akár. Pedig ennél sokkal több. Olyasmi, amit emberi ésszel fel sem tudok fogni. Mégis van bátorságom hirdetni. Főleg, mert nekem is szól, és mert ezt muszáj mindenkivel megosztani.
***
Elkerülendvén azonban ama hübriszt, minek szerinte ez világias conceptualitas segedelmével absolvalódhaték emez magasztos factum, tartván orczánk elébe verum speculum gyanánt, tekintessék meg ím ez faceta motus picture:
